Zsolnay Miklós 1852-ben Pécsett gyáralapítási kérelmet nyújtott be, s az engedélyt, illetve a létesítményt 1854-ben átíratta Ignác fiára. Ezt vette meg Zsolnay Vilmos, s ennek helyén létesült az Első Pécsi Czement, Chamotte és Tűzbiztos Agyagáruk Gyára, amelyben épületdíszítő terrakotta, tűzálló tégla és mázas használati edény készült. Zsolnay Vilmos (1828-1900) - akit kortársai a "legnagyobb magyar fazekas"-ként tiszteltek -, bátyja, Zsolnay Ignác kis kőedény manufaktúrájából az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb finomkerámia-ipari gyárkomplexumát fejlesztette ki a 19. század utolsó harmadában, az általános gazdasági fellendülés, társadalmi átalakulás kedvező időszakában. Sokoldalúan kreatív, gyakorlatias és művészi hajlammal megáldott, igényes személyiség volt. Kereskedőként indult pályáján, csupán élete delétől szentelte minden energiáját gyára személyes irányítására. A szabad munkaerő-áramlás következtében külföldi szakmunkásokat éppen úgy foglalkoztatott gyárában, mint falusi fazekasokat, saját szakember gárdát nevelt a gyári szakiskolában. Alapanyagait maga állította elő, bányák sorát bérelte, vásárolta meg. Foglalkozott ipari porcelángyártással, volt építészeti terrakotta, edénygyártó és kályhagyár részlege, de Zsolnay Vilmos és tehetséges családtagjai számára a legkedvesebb és a legfontosabb a gyár művészi munkássága volt. Számos technikai találmány, speciális összetételű massza, máz, díszítőtechnika kidolgozása fűződik Vilmos nevéhez, elsőként az 1870-es évek során kidolgozott "porcelánfajansz" kerámiaféleség, amelynek világos színű, de porózus alaptestét színes, erős tüzű email kézi festéssel díszítettek.
Mivel Zsolnay nem volt szakképzett keramikus, az üzem vezetésére külföldi szakembereket szerződtetett. Közben kémiát és technológiát tanult, s a külföldi szakemberektől szerzett tudásával 1872-től már maga vezette üzemét. A manufaktúra fejlesztése, az áru minőségének javítása és a költségek csökkentése érdekében rendszeresen vizsgálta a környéken található agyagokat. Állandóan kísérletezett az edény anyagának javításával, és igyekezett művészi színvonalra emelni a díszítést. Az 1878. évi párizsi világkiállításon egy addig nem ismert, a szakemberek által porcelánfajansznak nevezett termékkel jelent meg. A porózus cserepet magas hőmérsékleten olvadó, ólommentes mázzal vonta be, majd az alapmáznál alacsonyabb olvadáspontú mázzal adta meg a díszítést. Az eljárással elnyerte a világkiállítás nagy aranyérmét és a francia becsületrendet.
Az 1880-as évek közepén kezdte meg a kályhacsempe-, a sómázas kőagyagcső és a samotthoz hasonló masszaösszetételű, faragható pirogránit épületkerámia-elemek szállítását. A Mátyás-templom, a kassai dóm, a Vajdahunyad-vár, a máriafalvai templom és a Parlament jelzik sikereit.
Wartha Vince műegyetemi tanárral együttműködve az 1890-es évek elején kidolgozta a piros színű, eozinnak nevezett fémfényű mázat, majd az eozin zöld, kék és egyéb színben játszó változatát.

Az uralkodó a Ferenc József-rend II. fokozatával tüntette ki Zsolnay Vilmost, Pécs pedig díszpolgárává választotta. A munkában két lánya - Teréz és Júlia - is segítette, akik közül főként az utóbbi bizonyult fantáziadús és termékeny tervezőnek. Miklós fia 1878-tól a kereskedelmet irányította, 1897-ben lett cégvezető. Később vejei, Sikorski Tádé építész és iparművész tervező, valamint Mattyasovszky Jakab geológus is a gyárban dolgozott. A külföldi bemutatkozásokon, világkiállításokon (Bécs, 1873; Párizs, 1878; Sidney, 1879; Chicago, 1893; Brüsszel, 1897) számos jelentős díjat nyertek el. Bécsből, Londonból, New Yorkból érkező megrendeléseket teljesítettek.
Az Európa-szerte felvirágzó új stílus, a szecesszió forma- és díszvilága szerencsésen ötvöződött az eozintechnikával. A szecesszió virágkorát azonban Zsolnay Vilmos már nem érhette meg, mert 1900. február 23-án meghalt szülővárosában. Az immár európai hírű gyárat fia, Miklós vitte tovább.

Zsolnay Vilmos sikereit polihisztori képességeinek köszönhette. Kitűnt kortársai közül művészi hajlamaival, biztos stílusérzékével. Remek szervező és irányító volt, ugyanakkor elmélyült a kerámiakészítés tudományos alapjaiban, a nagyüzemi technológia újdonságaiban is. Kiváló üzleti érzékkel vezette vállalkozását; az alig néhány embert foglalkoztató manufaktúrát a monarchia legjelentősebb, hétszáz embernek munkát adó kerámiagyárává fejlesztette.

Zsolnay Vilmos periódusában a gyár az ismeretlenségből előretörve versengett a leghíresebbekkel, a kor kerámiaművészetét meghatározó, nemzetközinek tekinthető stiláris és technikai tendenciákat követte, ugyanakkor egyéni és jellegzetes módon, rendkívüli formagazdagsággal, színességgel, fantáziával. A kora legjelesebb bécsi és magyar építészeivel (mint például Otto Wagner, Max Fabiani, Steindl Imre, Lechner Ödön és még sokan mások) való személyes együttműködéssel Zsolnay Vimos az építészeti kerámia területén is különleges teljesítményt tudott nyújtani. A szerény terrakotta díszítőtagozatok kezdeti előregyártása helyett az 1880-as évektől jelentős magán- és középületek egész sorának teljes, egyedi kerámia öltözékét készítette el. A magyarországi építkezések általános fellendülése következtében a 20. század elején a Zsolnay gyár termelésében az építészeti kerámia meghatározó ágazat lett, az egyedileg tervezett, luxus kivitelezésű megbízatások mellett Budapesten csempe és szaniter árú gyárat is létesítettek.

Vilmos halála után fia, Zsolnay Miklós (1857- 1922) lett a tulajdonos. A század első évtizedében a gyár kiteljesedett, nemzetközi művészeti és gazdasági sikerei csúcsára ért. 1900-ban Párizsban, 1902-ben Torinóban, 1904-ben Saint Louisban, 1906-ban Milánóban, 1911-ben ismét Torinóban ismerték el a legjelentősebb díjakkal, a szecesszió és a korai art deco szellemében fogant művészi alkotásokat, amelyeket a gyár hivatásos tervezői és meghívott vendégművészek terveztek és a nagy létszámú, képzett kézműves gárda kivitelezett, egyedi és kisszériás változatban. Ezt az időszakot a Zsolnay Vilmos által kidolgozott máztechnika, az "eosin" fantázianéven ismert színváltó fém-lüszter mázak jellemzik. A luxus enteriőrök "ékszerei" lettek a természet és az álmok változékony szépségét megidéző művészi tárgyak. A virágtartók, fali tálak, lámpák, ékszer- és vizitkártya tartó tálak átalakultak, szobrokká és színjátszó festményekké váltak.

A gyár következő korszaka az 1919-1948 közötti periódust öleli fel, amelynek során a gyárat közös családi vállalkozásban Zsolnay Vilmos leszármazottai, a harmadik, negyedik, sőt ötödik generáció tagjai vezetik. Az "Örökösök korszaka" alatt a gyárnak gyökeresen megváltozott körülmények között kellett dolgoznia. Az I. világháború következményeként Közép-és Kelet Európa térképét a győztes hatalmak átrajzolták. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, a történelmi Magyarország területeinek két-harmada az 1921 évi békekötés után új államalakulatokhoz került. A Zsolnay gyár is elvesztette nemzetközi kapcsolatait, piacait, saját nyersanyag forrásait. Mindemellett szembe kellett néznie az iparművészet világszerte bekövetkező feladatváltozásával. Az ipari porcelángyártás mellett a korábbi cseh, osztrák, német importot helyettesítő, asztali edénygyártás lett meghatározó tevékenysége. Porcelángyárrá alakult át, és porcelánból készítette - a gazdaságilag válságos évek után - a dísztárgyait is. Áttértek a sorozatgyártásra, de a porcelánra adaptált eosin technikával és mázalatti festéssel változatlanul készültek exkluzív modellek, a súlyos válságok reményt keltő szüneteiben.

Az 1948-ban bekövetkezett államosítás után öt évig teljesen szünetelt a Zsolnay gyárban a művészi tervező munka, 1973-ig még a Zsolnay márkanevet sem viselték a minden téren központi irányítás alá vont, belföldre irányuló termelésben. A hagyomány és az egykor magasra tett mérce azonban a diktatúra enyhülése után ösztönzően hatott. Az országhatárt ugyan vasfüggöny zárta el, de a korszerű művészeti szemlélet éppen Pécsett, éppen az iparművészetben viszonylagos szabadságot élvezett, így megjelent a Zsolnay gyár műhelyeiben is.
Az immár 150 éves gyár művészi tevékenysége jól példázza, hogy a kor kihívásaira mindig lehet kreatív választ adni, a történelmi körülmények által meghatározott módon. Azt mondhatjuk, hogy a közép-, majd kelet-európai kulturális és ipari fejlődést teljes egészében, tipikusan tükrözi, nehézségeit éppúgy bemutatva, mint a lehetőségek tehetséges felhasználását. Életben maradását annak köszönheti, hogy alkalmazkodni tudott a körülmények folyamatos változásaihoz, miközben sikerült fenntartania sajátos egyéni jellegét, egyszerre volt nyitott, befogadó és hagyományőrző. Valamennyi korszakából azok a művek emelkednek ki, - jellemző sokaságban, vagy csupán egyedi kísérletként -, amelyek a lehetőségek határát akarták tágítani, újat akaró, felfedező, kreatív módon.